Jánk Károly
In aeternum...
Talán majd messziről ébredek,
hisz nincs már vér a lüktető sebben,
mint kereszt az úton térdelek,
szférák térzenéje szememben.
Kéz szorul, fehéredik a botra,
(valaki istenek helyett álmodik)
holterdők szárazsága roppan,
távolból párás, fújtató harckocsik...
Kutyák torzsalkodnak. Mindent beborít
hűlő hamuja a szónak. Aztán
semmi. Eláll a bábeli hangzavar,
a nap mint küklopsz szeme az égen.
Előtérbe cipelem magam.
Megállok. Átnyújtom szívverésem.
Ólomkatonák
A porba vont léptek köré
rangot vetnek a részletek,
a nyomukba szegődő árnyak
homokba bújtatott hadjelek.
Fejüket felütő kaktuszok közt
a súlyos menetoszlopok,
ólomkatonákká préselt
megdöntött testű harcosok,
 
ahogy átvonulnak rajtunk
a parázsló évszakok felett,
lelkünk falára tetoválják
a lekottázható lépteket.
Égszínkék vontatókürtök fent
befogják lassan a szavak,
s ha kitárják arcuk a fénynek,
már nem ők, csak annak látszanak...
A szemmetszetben az ég az mérték,
hordozzuk létük templomát,
míg felbuknak mint a tükrös percek,
s nem látni mást, csak az út porát.
Élünk
Fémesen összecseng két fogaskerék,
Szuronyok hegye a törött csendhez ér,
A nyelv körül még lobot vet a szó,
A folyosókon támolygó hajók.
És egyhangúan felbúgnak a fák,
Gyümölcshullajtó néma harsonák,
A kirakatok, kreppapír-babák,
Üvegbúra alatti láng – tetszhalott,
Teáscsészékhez koccanó hajnalok –
Leszűrik mind a keserű teát
A képzeletre hullott angyalok...
Földközi terek félemeletén
Élünk az Isten nyitott tenyerén.
Tükrözés
Porszemek partján pihen. Most
annyi csak. Ha mozdul,
egyetlen ablakkeretbe zárva
maradnak el az alvó csigaházak.
Zápor fogadja. Karjába zárja.
Már látni amott a földeket.
Fölöttük száll. Sóhajnyi semmi, lendület,
s a szélkorbács hátán máris a búza
pattanó kalászán terem s hívó
jelekkel önti el a szántást.
Így terem.
Amúgy a rétegek teljességében szundító.
S mégis a felszín ki cserzett falán
ki-kicsap mindig. Mint a só. Megfejthetetlen.
Így ragyog.
Nincs pillantásom, amit ráadhatnék
Lassan körül áll ja borba mért szemem.
Az ablakkeret távolában vonuló
minden madárral így veszítem el,
mert nem lehet soha oly közel,
hogy vissza ne tükrözné az ég
az ólomszürke madarak nyomán
az írógép szárnyas mezején.